Az első sorakozó

 Előzmény: Mossák le magukról a civil élet porát!

A lenti fotó természetesen megtévesztő és csak a helyzet iróniájára rávilágítandó raktam ide. Úgy is lehetne mondani, hogy a kép illusztráció, de ez hazugság lenne ebben a formában, mert a mi első, sőt, utolsó sorakozónk sem nézett ki így sohasem, mint a Czinege Lajos vezérezredes előtt tisztelgő díszzászlóalj nyílegyenes sora, ami különben is vonal.

Tehát a bevonulás napján, amikor már minden felszerelést megkaptunk ami csak kell egy magyar katonának (én azt gondoltam) és át is öltöztünk a vadi új őrszolgálatiba (ez volt az egyetlen aminek a mérete jó volt rám valami csodával határos módon), bemondtuk az adatainkat egy írnoknak, aki elküldte a civil maradványainkat tartalmazó elegáns papírzsákot hozzátartozóinknak.

Az egyik írnok személyében megint ismerősre akadtam, a szülőfalummal szomszéd városbeli hírhedett, Szandokan becenévre hallgató fenegyerek feszített fontoskodva egy tollal a kezében. Ami sohasem volt jellemző rá. Mármint, hogy írni tud. De a katonaság, mint azt a jó öreg otthoni obsitosok mondták, kihozza az emberből a tehetséget. Még ebből a Szandokan nevű gyerekből is meg tudta ezt tenni, mivel hogy most írni is tudott és ezt eddig nagyon jól eltitkolta. Úgyhogy ilyen szempontból mégiscsak hatékony volt ez a Magyar Néphadsereg. Az igaz, hogy felismerni ő sem ismert föl, legalábbis nem adta jelét, na de hát sohasem is voltunk mi valami nagy haverok. Meg azért a Néphadsereg sem mindenható.

Szóval mint valami karácsonyfák sorakoztunk az udvaron, az augusztusi napfényben ami kezdett egyre forróbb lenni. Ez volt az első sorakozónk (ekkor még nem tudhattam, hogy ezt több ezer fogja követni). A bakancs már szorított és hugyozni is kellett. De erre a luxusra nem volt egyenlőre lehetőség, az embernek ugyan nem tiltották meg, de egyszerűen érezni lehetett, hogy talán nem helyénvaló most cérnavékony hangon megszólalni, hogy "nekem pisilnem kell". Az ember mindig hallgasson az érzéseire, tartsa vissza a vizeletét és szorítsa jól össze a segge lyukát, ahogy a világhírű író, Norman Mailer mondaná. Talán mindössze ennyi a katonaság lényege, de ez azért mégsem ilyen egyszerű. Hogy nagy szavakkal éljek, az embernek meg kell próbálni embernek maradni.

A következő állomás a VV raktár volt, ahol a kövér Szabó főtörzs várt minket. Itt szert tehettünk a vegyvédelmi felszerelésre, ami állt a VV ruhából, ez egy műanyag kezeslábas csukjával, civilben nagyon jó lett volna esőkabátnak, aztán a VV papucs ami térdig ért, a gázálarc és a szimatszatyor. 
Ezután természetesen ismét sorakozó volt. Kihagytam még azt a kis intermezzot, hogy időközben a gyengélkedőn belenéztek a seggünk lyukába, hátha találnak ott valamit és hiába mondtam, hogy lúdtalpam van, mindössze felírták, de emiatt nem szereltek gyorsan le. 

Amikor sorba álltunk (helyesebben vonalba - ez nem mindegy) meztelenül, egy szőke doktornő vizsgált meg bennünket, de ezt ma már senki nem hiszi el nekem és már én sem vagyok igazán biztos benne, hogy így történt, vagy csak szerettem volna. 

Annyi szent, hogy megerősítették az alkalmasságomat úgyhogy most már elfüstölt minden reményem. Ezt már nem úszhatom meg, ez kiderült egyszer és mindenkorra.  Azt mondják a remény utoljára hal meg, hát ez volt az utolsó pillanat.

Következő: ...szerelvényt igazíts!