A blogról

 A múlt az öregedéssel arányosan szépül meg. Gyermekként álmokkal telve tekintettünk a világra és úgy képzeltük, valami igazán nagyot fogunk alkotni, ha felnövünk. Az élet titkokkal volt tele, minden vágyunk az volt, hogy megfejtsük ezeket a titkokat, részesei legyünk a felnőttek világának. Közben úgy éreztük sokszor, hogy nem olyan jó gyereknek lenni, nem vesznek komolyan bennünket, nem dönthetünk önállóan, az erősebbek bántanak, vagy mi bántjuk a gyengébbeket. Legjobb lenne minél előbb felnőni.

Persze nem beszélhetek általánosságban, a legjobb az, ha a személyes élményeimből indulok ki, nem vagyok én valami világ bölcse.

Most itt dolgozom azon a helyen ahol gyerekek voltunk. Itt a régi iskolában amely már rég nem funkcionál mint iskola, sőt elhagyatott. Itt emlékezem azokra az időkre, amikor még nyíladozott az értelmünk (már akinek). 

Szomorú, hogy már csak ködösek az emlékek. Mégis furcsa nézni az árván maradt épületeket, az udvart, miközben előttem a kép, ahogy itt szaladgáltunk, zajongtunk. Istenem, de rengeteg idő telt el azóta. És mennyi minden történt velem, velünk.

Egész fiatalságomat azzal töltöttem el, hogy azon rágódtam: milyen unalmas az élet. 

Mégis, most ennyi idősen visszatekintve úgy tűnik egyáltalán nem volt unalmas, nagyon csodálatos és nagyon érdekes dolgok is történtek velem. Úgy tűnik, mintha eltékozoltam volna ezt a gyönyörű ajándékot, amit úgy neveznek: élet.

Öregszem. Az arcom barázdált, ha nem borotválkozom úgy nézek ki, mint egy idült alkoholista. A szemöldököm bozontos, a vállam és a hátam szőrös. Sokan azt mondják, ez a legszebb férfikor.Talán vagy pár évvel ezelőtt. Ha ott megállt volna az idő. De az idő ilyet még soha nem tett. Eltipor engem is, mint mindenki mást.

Az idő. Ismerjük az elcsépelt mondást - az idő a legrosszabb tanító, mert megöli a tanítványait. Mire megtanuljuk, hogyan kell kezelni az élet ügyes bajos dolgait, megöregszünk és meghalunk. De ne legyünk ennyire pesszimisták hiszen hol van az még? Viszont, ha már ennyi időt megéltünk, akkor emlékezzünk azokra a szép és jó dolgokra, amelyek akkor voltak, amikor még annyira szerettünk volna felnőni - idézzük fel a múltat, mélázzunk el egy - egy képen, ami talán még fekete-fehér, mert akkoriban még a színes fotónak is csodájára jártak, a filmeket sötétkamrában kellett előhívni, mert nem volt digitális technológia. Ha nem magunk csináltuk, be kellett adni az Ofotértba és hetekig várni rá, mire elkészül.

Nem tudtunk egymásnak messengeren üzenni, mert internetnek csak hírét ismertük (vagy azt sem) ehelyett hosszú leveleket írtunk, amit leragasztottunk és bedobtuk a postaládába...majd lestük a postást, hogy napokkal (vagy hetekkel) később meghozza a válaszlevelet.

Nem jártunk Mcdonalds -ba, ehelyett a piactéren ettük a fabódé előtt a sültkolbászt mustárral. Gyerekként nem játszottunk számítógépes játékokkal, helyette sötét estig rúgtuk a labdát a grundon, vagy elkószáltunk cseresznyét lopni és jó buli volt, amikor megkergetett a tulaj.

Nem volt internet, de televíziója sem volt mindenkinek, ha tv-t akarunk nézni összeröffent az utca annál a családnál, akik rendelkeztek már a készülékkel és mint valami moziban, csoportosan tekintettük meg a kedvenc filmet, ha volt már ilyen, vagy a KISZ klubba mentünk el megnézni a Tenkes kapítányát. A kenyér nem rostos, korpás, magos, hanem 10,80-as, vagy 7,20-as volt, mivel évtizedekig állandó volt az ára.

Tehát, Isten hozott látogató, emlékezzünk együtt a régi szép időkre!