Folytatnám ezt a talán viccesnek tűnő múltidézést a bevonulásomról, (hátha valaki olvassa és arra is rájön, hogy előző részek is vannak) amit akkor és ott nem is tartottam annyira viccesnek, ahogy ott álltunk a sorban (vonalban) a szőke doktornő előtt meztelenül, aki, ma már tudom, nem létezett, mert nem vártak 1982-ben (sem) bombázó szőke doktornők a bevonuló újoncokra.
Még az volt a szerencse, hogy legalább semmiféle mellkasba tövig szúrandó injekciót nem kaptunk, se más hasonló szörnyűségek nem történtek, ellenben az otthoni jó öreg obsitos bakák rémtörténeteivel. A legmélyrehatóbb vizsgálat valóban az ánuszunk tanulmányozása volt, feltételezem ebből megállapíthatták az általános egészségi állapotunkat, habár ez sem tartott huzamosabb ideig. Mindössze egy betekintés záróizmaink közé.
Szóval sorakozó, majd be lettünk terelve az oktatóközpontba, ahol végre tájékoztattak bennünket arról, hogy hová is kerültünk és mi lesz belőlünk, ha nagyok leszünk. Nem pedig öregek, mert most erre még rövid gondolatnyi időt sem érdemes pazarolnunk. A laktanyában egy műszaki zászlóalj állományához fogunk tartozni, ez az önálló állásépítő zászlóalj, de egyben ez a helyőrséglaktanya is és vannak itt még más alakulatok. Mint például a nyulak, vagyis bokorugrók, másnéven jakumók. Nem beszélve a törzszászlóaljról (soha nem sikerült megtudnom kik is ők és miért vannak) és a rakétásokról ami 7 pecsétes titok volt akkoriban, ma már csak nevetni lehet ezen. Ja és a hidász-műszakiak a barom nagy pontonhidakat cipelő teherautóikkal. A mi zászlóaljunkban gépkocsivezetők, nehézgépkezelők és különféle műszaki képzettségű katonák szolgáltak, vagy mi.
'82-ben, ha ezt így leírom hazaárulásnak számított volna. De kit érdekel ma már az akkori néphadsereg lerobbant műszaki parkja,szervezetlensége?
Csak azt nem tudtam, hogy belőlem mi lesz. Mert hogy mesterlövész, mint ahogy azt sorozáskor megelőlegezték nekem, biztos nem, az száz százalék. Ez nem az a laktanya, nem az az alakulat és ennek csak örülhettem, mert ugye nem egy első lépcsős csapathoz kerültem, ezáltal több reményem volt arra, hogy esetleg sűrűbben meglátogathatom a falumbeli lányokat.
De erre még most nem volt érdemes gondolnom...szóval az eligazítás után ismét sorakozó és egy eddig ismeretlen vezényszó, és maga a vezényszó is mint olyan, ismeretlen volt eddig számomra: Vigyázz! Lépés in-dulj. Ez az in-dulj egy fogalom lett az elkövetkező hónapok során, megtanultuk, hogy az "in"-re felkészül a szemfüles katona, a "dulj"-ra pedig odabassza a lábát a betonra és az alakzat meg in-dul. Ezt most még így ennyire rutinosan nem tudtuk egyszerre csinálni, főleg, hogy mivel a 30 kiló cuccal fel voltunk díszítve, meg hogy mi még kicsit civileknek tartottuk magunkat. Így aztán az egy -kettő-egy-re mit sem hederítve óriási bukdácsolás kezdődött, de mint hamarosan kiderült, ez csak a kezdeti nehézség volt és hála az őrvezető türelmének, mire elértünk a számunkra kijelölt körletig, nagyjából és többé-kevésbé egyszerre lépve vonultunk, mint holmi félkatonai partizánegység. Ez az őrvezetőtől tanúsított türelem, aztán mint bebizonyosodott, az első és egyben az utolsó is volt. Soha többé ez az őrvezető velünk semmiféle türelmet nem gyakorolt, sőt ő lett az egyik legagresszívabb kiképző, ha lehet ilyet mondani, hogy agresszív kiképző, hiszen ez nem az idegenlégió volt, csak a Magyar Néphadsereg.
Na persze azt sem tudtuk még akkor, hogy ő egy őrvezető. Ezt csak innen a történések távlatából mondhatom el, abban a pillanatban annyit tudtunk róla, hogy ordítozik tehát akkor ő valami főnök.
Egyáltalán, a többi csillagost-sávost (legyen az arany, ezüst vagy fehér) így tudtuk megkülönböztetni - tőlünk. Aki ordít az góré. És velünk egyre többen ordítoztak. Lassan már úgy tűnt, ez valamiféle rehabilitációs intézmény és ide csupa süketek és vakok vonultak be, mert itt csakis üvöltözve beszéltek mindenkivel, esetleg hozzátették a "süket magá"-hoz, hogy "nem lát a szemétől?".
Szóval a kezdeti szemérmeskedés lassan lehullott kedves vendéglátóinkról. Persze ez így hülyeség, hisz mi egyáltalán nem vendégnek jöttünk ide, így nem is viselkedhettek velünk vendéglátó módon.
Ahogy megérkeztünk a leendő szállásunkhoz, amit hivatalosan az "A" század kiképzőkörletének neveztek, megkaptuk a "pihenj" vezényszót, sőt a "szerelvényt igazíts"-t is, habár nemigen tudtunk még e két parancs között különbséget tenni. Most már elmondhatom, annak például aki nem volt katona (mily szerencsés) hogy a "pihenj" vezényszóra gyakorlatilag nem változik a katona magatartása a vigyázzállásból. És itt meg kell állnom egy pillanatra, hiszen eme fent említett szerencsés civil társaim még a vigyázzállás fogalmát sem igazán ismerhetik, legfeljebb megboldogult úttörőkorukból, amikor is a nadrágvarrásra simuló kézzel kellett tiszteletet adni a valamelyik oldalról érkező vörösselyemlobogónak, de közben ki lehetett nézni anyukára és konstatálni az ő büszke mosolyát. Ez itt nem így működött. Mármint a katonaságnál. Itt órák hosszat kellett mereven állni, mint egy farok sohasem, a szemgolyóval egy nem létező pontra meredni és a legjobb az volt amikor az embernek már minden porcikája elzsibbadt, így nem érzett különösebb szenvedést. Ha csak nem említjük a halántékon és az arcon végigfolyó izzadságcseppeket, amit boldogan szürcsölt fel egy szomjas légy az augusztusi hőségben. Persze mindez később történt, csak a "vigyázz", "pihenj" és "szerelvényt igazíts" parancsok kapcsán mondom ezt el.
Szóval elüvöltik magukat, hogy "pihenj!" - erre a katona látszólag nem reagál. Ezt nem győzték hangsúlyozni kiképzőink. Ilyenkor a katonának a lelkében kell, hogy végbemenjen egy változás. Vissza akassza a szemét arról a merev pontról és gondolhat mondjuk egy dús keblű hölgyre, de nem annyira nagyon mélyen, hogy esetleg még a térde is megroggyanjon ebből kifolyólag. Esetleg még a szeme is révetegebbé válhat, meg a füle is lejjebb konyulhat, ha van elég nagy, de ennél több nem lehet a reakció. Mindössze tudomásul kell venni,hogy most "pihenj" vezényszó hangzott el és ennyi, mintha nem is nekünk szólt volna.
Szemben az úttörőkkel, akik ugye a pihenj vezényszóra, ha lehet ezt annak nevezni, hiszen az egész csak játék, egy csodálatos játék, ami az úttörőnek nagyon is tetszett, hiába állítják az ellenkezőjét a mostani antikommunista, volt KISZ-es politikusok.
Tehát az úttörő a pihenj vezényszóra a fél lábát erősen megroggyantotta, válla megroskadt és ismét kinézett a büszke anyukára, sőt még vissza is mosolygott rá.
Visszatérve a hadseregre ami semmiféle másfajta betegséggel össze nem hasonlítható, megkaptuk a pihenj után a szerelvényt igazíts vezényszót és itt már viselkedhettünk úgy, mint az előbb említett úttörők, csakhogy mi nem néztünk ki semmiféle anyukára, mert hogy nem volt ott és büszke sem nagyon lett volna ránk most. De még ez a bizonyos dús keblű hölgy is csak a képzeletünkben létezett, vagy még ott sem, mert ebben az első hónapban az ember mintha az erotikus fantáziálást is levetkőzte volna a civil ruhával.
Hogy fokozzam a dolgokat ezután következhetett, ha következett, hogy 'szolj azaz oszolj. De ez természetesen nem volt törvényszerű, hiszen "szerelvényt igazítva", vagy "pihenj"-be esetleg vigyázzba is lehetett állni órákon keresztül. Mondjuk, hogy kedvébe akartak járni a fáradt katonának. -'szolj! -ez aztán maga volt az el dorádó. Az alakzat felbomlott, összekeveredett, az egész úgy nézett ki mint feketézők egy csoportja a Keleti előtt. A katonák trécseltek, cigarettáztak, nevetgéltek. Ez volt a legkellemesebb vezényszó (ha volt ilyen), amit valaha is hallottam a hadseregben. Persze mindig a feje fölött lebegett az embernek Démoklész kardja, hogy bármikor újra ráordíthatnak esetleg ezúttal tapintatosabban, hogy "cigarettát kiszívni", majd "sorakozó", és "század vigyázz!". Persze még mindig nem hasonlított volna ez az alakzat SEM az alábbi fotóra.
